Manófül 5,5 éves, otthon nagycsoportos lenne, itt Abu Dhabiban egy amerikai iskolába jár, ahol ez már iskola előkészítőnek felel meg és már az iskola épületében van. Jövőre már elsős lesz, csak úgy, mint otthon is. A különbség az, hogy itt már ebben a korban játszva tanítják őket a számokra, betűkre, számolni, írni és olvasni (angolul, és arabul). Úgy, hogy nekik fel sem tűnik, hogy tanulnak, csak az, hogy milyen büszkék rá, hogy ők ezt már tudják. Már tud írni szavakat, sőt mondatokat is, és nem az számít, hogy amit ír, az milyen szépen van kanyarítva, és hogy kilóg –e a sorból az a betű, csakis az számít, hogy értse, hogy mit írt le, és hogy próbálja meg hallás után leírni, úgy, ahogy ő gondolja, mellé pedig rajzolja le, amit írt. Nem gyakorolja napokon, sőt heteken át egyes betűk írását addig, amíg meg nem utálja leírni, nem karikázzák be pirossal, ha kilóg a sorból, nem…
A szülői értekezleten egyesével találkozik a tanárnő a gyerekek szüleivel 10 perces egységekre bontva. Előveszi a gyerek mappáját, amiben össze vannak gyűjtve a munkái. Elővesz egy táblázatot és megmutatja milyen területen hol áll és mi az elvárás és mikorra. Például az abc betűi közül októberben 15-öt, decemberben 20-at tudott, márciusban már majdnem az összeset, de a d-t és a b-t még keveri. És addig gyakorolják minden egyes gyerekkel egyénileg, és kisebb csoportokban amíg az összes gyerek az összes betűt meg nem tanulja. És ez ugyanígy megy a számokkal, a számolással, az alakzatokkal és az olvasással is. Nem baj, ha valaki lassabban, valaki gyorsabban tanul, az adottság, de a tanár feladata az, hogy megtanítsa, megtanítsa mindenre. Hihetetlen ez a hozzáállásbeli különbség. Nem az van, hogy azt mondja a tanár: „én leadtam a tananyagot miért nem tanulta meg? Gyakoroljon vele otthon az anyja…”
Heti szinten kapunk fotókat és kis videokat az iskolai munkájukról, kicsi életképeket, amiből mégis fogalmunk van arról, hogy miket is csinálnak nap, mint nap. Egy applikációval a mobilomon látom, letölteni nem tudom a személyiségi jogok védelme miatt (Abu Dhabiban ha az ember hozzájárulása nélkül használod a fotóját, azért be is börtönözhetnek, épp ezért nem igazán fogtok itt látni tőlem iskolás gyerekes fotókat…). Az egyik ilyen videot, amikor végignéztem, kiszöktek a könnyeim.
A gyerekek (5-5,5 évesek) a szőnyegen ülnek az interaktív tábla előtt, mindegyikük kezében tábla, törlő pompom és alkoholos filc. Az interaktív táblán a matek feladat: 4+3= . A feladatot együtt olvassák fel, utána nagy csend és mindenki számol és körmöl. A tanárnő megkérdezi, hogy mindenki végzett –e. Utána visszaszámolás és az interaktív táblán megjelenik az eredmény. Minden gyerek boldogan emeli a feje fölé a tábláját és mutatja rajta a 7-es számot. Közben ezt kiabálják kórusban először magukra, utána egymásra mutogatva. „Okos vagyok. Okos vagy. Okosak vagyunk.”
(I am so smart.) Igazából az eredeti fordítás „Annyira okos vagyok.” – de ezt valahogy nagyon idegennek éreztem magyarul leírni, most, hogy belegondolok talán pont ez az az önbizalom hiány, amit nálam a magyar iskolarendszer alapozott meg??? Hát nem más, amikor nem azt hallja a gyerek egész nap, mint az én időmben, még ha ő tudja is a feladatot, hogy „Jajj Józsika de buta vagy, még ezt sem tudod, miért nem gyakoroltad otthon???”
Hanem ő maga ordítja hangosan, hogy „ANNYIRA OKOS VAGYOK!!!”
HU_HU 
EN